Amikor még csak csodáltam a mosolygós, vidám arcú anyukákat sosem tudtam elképzelni, hogy honnan merítenek annyi energiát, hogyan tudják mikor mire van szüksége a picinek. Őszintén nem hittem volna, hogy ez annyira természetes, ösztön szerű lesz. Kislányom születési után szinte észre sem vettem, hogy ugyan abban a helyzetben vagyok, mint azok az édesanyák, akiket csodálattal néztem.
A terhességem alatt végig volt bennem egy olyan félelem, hogy nem tudok megbirkózni a feladattal. Amitől még inkább féltem az az volt, hogy nem tudom majd megfelelően öltöztetni, lévén, hogy téli baba volt, ezért attól tartottam mindig, hogy nehogy túlöltöztessem, vagy éppen az ellenkezője kevésbé legyen felöltöztetve. Kislányom ebben nagyon is partner volt, mindig jelezte, ha nincs rendben valami az öltözékével. A kicsi rugdalózókban érezte a legjobban magát, nem szerette a sapikat, és egyáltalán nem lehetett betakarni, amikor aludt. Ez utóbbi iszonyatos volt. Egész éjszaka azzal telt el, hogy takargatni kellett, ahogyan észrevette, hogy a takaró rajta van, addig forgolódott amig le került róla.